A kezdetek 

1893-ban ért el a futballOlaszországba, azon belül először Genovába, ahol pár angol fiatal megalapította a Genoa Cricket and Athletic Club-ot, amit később, (1896-ban) Genoa Cricket and Football Club-bá kereszteltek.

Habár a következő 40 évben Olaszország szerte új klubok, egyesületek százai alakultak, az első össznemzeti bajnokságot mégis csak 1939–1940-ben rendezték meg először. Azidőig a klubok csupán különböző regionális bajnokságokban versenyeztek, majd a „scudetto”-t az ún. nemzeti döntőben nyerték el a csapatok.

A genovai klubalapítás és az első nemzeti bajnokság elindulása között természetesen a futball megjelent Rómában is, ami itt is azt jelentette, hogy számos új klub akalult egymás után. Az első ilyen a Football Club Roma (1901) volt, melyet később a Roman, a Lazio (1902), az Alba (1907), a Fortitudo (1908) és még később az Audace, az Esperia és a JuventusRoma követett.

Az 1920-as években a római csapatok csatlakoztak a bajnoksághoz (amit még mindig régiókra osztva bonyolítottak). Először a Fortitudo-nak sikerült bejutnia a döntőbe, 1922-ben, azonban kettős győzelemmel a Pro Vercelli nyerte a bajnokságot. Három év múlva, 1925-ben, az Alba hasonlóan járt, ők a Bologna csapatával szemben maradtak alul 4:0, 2:0 arányban. A következő években az Alba még egyszer eljutott a döntőig, akkor azonban a torinóiJuventus áltta útjukat a kupa megszerzésében.

Ezekben az időkben vált világossá, hogy a római futballrégió túlságosan is megosztott és gyenge ahhoz, hogy felvegye a versenyt az északi csapatokkal, így szükségessé vált egy radikális átszervezés. 1927-re a Pro Roma és a Romana egyesültek, hozzájuk csatlakozott később a Fortitudo,míg a Juventus Roma feloszlott, valamint az Audace beleolvadt az Albába. Négy új klub született: Alba-Audace, Fortitudo, Roman és a Lazio.

Az Alba játékosai zöld (vízszintesen) csíkos felsőt, fehér nadrágot és zöld-fehér csíkos fekete lábszárvédőt viseltek, a Fortitudo a „katolikusok” csapata volt, rendszerint piros felsőben (alján egy kék csíkkal), fehér nadrágban és piros zokniban (szintén kék csíkkal) léptek pályára. A Roman (a későbbi AS Róma) a tehetősebb (Flaminio és Parioli) kerületek csapata volt, akik az örök város császári hagyományait követve giallorosso-ban, azaz a sárga-bordóban szerepeltek.

A csapat születése 

A négy csapat közül a Lazio volt a legszervezettebb egyesület, ahol a labdarúgáson kívül biciklizéssel és gimnasztikával is foglalkoztak, a klub egyfajta sportcentrumként üzemelt. Ezen okok miatt a Lazio vezetői elutasították a másik három csapat azon felvetését, hogy egyetlen nagy, közös egyesületbe kéne tömörülniük. 1927. június 6-án a Lazio elnöke olyan elfogadhatatlan pénzügyi körülményeket mutatott be a jelen lévő másik három csapat vezetőinek, amely meghiusította a csapatok egyesítését.

 

A.S. Roma stadionja

Válaszul 1927. július 22-én az Olasz Labdarúgó Szövetség épületében az Alba, a Fortitudo és a Roman csapatának képviselői elfogadták az egyesülés ötletét, a jó és sikeres római sportért, továbbá megegyeztek abban is, hogy megszakítják a Lazio-val a tárgyalásokat. A döntés jónak bizonyult, hiszen az Albának nagy szurkolói tábora volt, a Furtitudo a játékosokat adta, a Roman pedig pénzt hozott a fúzióba. Ezen a napon született meg az AS (Associazione Sportiva) Roma.

Az elnök Italo Foschi lett, az edzői teendőket ideiglenesen Pietro Piselli (az Alba volt edzője) és Jozsef King (a Fortitudo volt edzője) látták el.

1927. június 17-én lépett először pályára a csapat, már mint AS Roma a Velodromo Appio-ban, ami akkor az Alba stadionja volt, itt játszották a mérközéseiket egészen 1929-ig, amíg az új stadion, a Testaccio befejezésére vártak. A történelmi, első meccsüket az UTE-val játszották, a következő felállásban: Rapetti a kapuban, Mattei, Corbyons, Ferraris IV, Degni, Caimmi, Heger, Boros, Rovida, Cappa és Ziroli. A Roma nyerte 2:1-re a találkozót Cappa és Heger góljaival, akik így a giallorossa-k történetének első hivatalos góljait szerezték. A mez, amit viseltek, a hagyományos bordó poló („sangue di bue” – ökör vére) sárga nyakkal („becco d'oca” – kacsa csőre) és a fehér nadrág és vörös zokni sárga hajtókával.

Az első sikerkorszak 

Az 1960-as években két Olasz Kupát ('64 és '69) is megnyertek, amellett, hogy olyan értékes játékosok öltötték magukra a Roma mezét, mint Lojacono, Schiaffino, Angelillo, Losi vagy „Picchio” De Sisti. Főleg az 1969-es Olasz Kupa győzelme emlékezetes, melyet Alvaro Marchini elnöksége és a „mágus” Helenio Herrera technikai vezető idején szereztek. Ennek az időszaknak a góllövői közül „Ciccio” Cordova és Fabio Capello sok évvel később, mint edzők tértek vissza a Romába. A sikerek időszakát csak egy, igen szomorú eset árnyékolta be, Giuliano Taccola egy tragikus márciusi vasárnapon a Cagliari elleni meccs után, máig tisztázatlan körülmények között az öltözőben hunyt el. (Feltehetően a dopping áldozata lett).

Az 1970-es éveketGaetano Anzalone elnöksége jellemezte, kinek igen jó megérzése volt Nils Liedholm Romába hozatala. A „báró” érdeme volt fiatal játékosok értékesítése, mint Rocca és Di Bartolomei. Nem hiányzott a kiváló helyezés sem, 1974–1975-ben bronzérmet nyertek. '79 nyarán a Roma története fordulóponthoz ért, elnöke Dino Viola lett, aki az azóte eligazolt Liedholmot újból visszahozta, továbbá olyan fiatal reménységeknek adott lehetőséget, mint Bruno Conti és Carlo Ancelotti, míg Roberto Pruzzo folyamatosan bizonyította milyen kiváló bomba formában van. Természetesen a siker sem maradt el, az 1979-es Olasz Kupát már ők emelhették a magasba a Torino ellenében.

Az 1980–1981-es szezonban a klub történelme egyik legjobb vételét ütötte nyélbe Paulo Roberto Falcao leigazolásával. Szintén ebben a szezonban a Juventus megerősödésével elkezdődött a rivalizálás a két klub között. 1982–1983-ban végre sikerült, amire már régóta vártak, Pruzzo döntetlent érő Genova ellen lőtt góljával az AS Roma történetében először Olasz Bajnok lett. Róma önkívületbe került ezzel a fantasztikus győzelemmel, még dal is született a csapatról, mely később az AS Roma himnuszává vált.

Lassú hanyatlás 

A következő időszak a nagy vereségek kora. Első veresége az Olimpico-ban érte a csapatot, ahová egy egész város ment ki szurkolni nekik a Bajnokok Kupájának döntőjére, de a Liverpool FC legyőzte őket. Az ott érzett keserűséget az Olasz Kupa újbóli elhódítása sem tudta enyhíteni.

A következő évek hiábavaló kísérleteket jelentettek a korábbi tündökléshez való visszatéréshez, Viola még egyszer visszahívta Liedholmot, de ezúttal a csoda elmaradt. A „sárga-pirosak” iskolájának egyik legjobb talentuma ekkoriban Giuseppe Giannini volt. Liedholm hőseinek árnyékában nőtt fel, egy a Roma számára kevéssé boldog időszakban érte el az érettségét és a nemzeti válogatottban is kénytelen volt elszenvedni Olaszország1990-es csúfos világbajnoki vereségét.

Viola lemondása után, 1991-ben úgy tűnt a csapat újra magához tér. Bejutott az UEFA-kupa döntőjébe az Interrel együtt, de ismét csalódniuk kellett, a milánói 0–2-es vereségre csak Rizzitelli egyetlen góljával tudtak válaszolni az Olimpicoban. A Szuperkupában sem ment jobban: a Sampdoriától kaptak ki 1–0-ra, így idén sem enyhítette keserűségüket a hetedik alkalommal is elnyert Olasz Kupa.

Dino Viola-t Ciarrapico követte, aki azonban csak egy évig maradt,helyét Franco Sensi vette át. Carlo Mazzone egy igazi tősgyökeres római jött a csapathoz, azonban a győzelmek csak nem jöttek, a technikai vezetés egyetlen igazi sikere Francesco Totti volt. Egy szezonon át tartó megbeszélés után, Carlos Bianchi kísérletét jelezve, az elnök Sensi egy technikai újításba fogott, mely Zdenek Zeman nevéhez fűződött.

Második sikerkorszak 

A cseh szakember alkalmazása fontos játékosok, mint Cafu és Candela érkezését, valamint Damiano Tommasi, Marco Delvecchio megerősítését és Francesco Totti felemelkedését hozta magával, de az igaz eredmények valahogy továbbra is elkerülték a csapatot.

Az 1999–2000-es szezonban végre bekövetkezett az oly rég óta várt fordulat. A Roma szurkolói egy hosszú, sikertelen időszak után győzelmet követeltek. Sensi elnök Fabio Capello-nak szavazott bizalmat az edzői poszton. A körülményekkel tökéletesen tisztában lévő szakember leigazoltatta a klubbal többek között Montellát és Nakatát. A szezon túlnyomó részében kiválóan teljesítetettek, azonban a véghajrájra lendületük elfogyott és végül a hatodik helyre zuhantak. A Lazio győzelme csak fokozta a keserűséget a szurkolókban.

A következő szezon már Capello szakértelmét dicséri: 2000–2001-ben a Roma átütő sikerrel, 75 pontos rekorddal győzött az akkor még 18 csapatos Serie A-ban. A résztvevők közül elsősorban Gabriel Batistuta 20 góljával, Montella fontos döntő helyzetekben lőtt góljaival és Totti vezetői képességével és tehetségével járult hozzá döntő mértékben a sikerhez. A harmadik diadal volt és a „sárga-pirosak” tengere a Circus Maximusban gyűlt össze a hetekig tartó ünnepre. A bajnokságban aratott győzelem hozzájárult ahhoz, hogy az AS Roma biztosítsa helyét az olasz foci elitjében.